A magyarországi óvoda- és iskolarendszer alakulása a 19. század első felében

Kedves Olvasóim!

Az általános iskolásoknál és gimiseknél már nagyban pörög a tanítás így január vége felé, de szerencsére Nekünk, egyetemistáknak még nem kezdődött el az oktatás, van egy kis időnk kipihenni a vizsgaidőszak fáradalmait. Bár gyakran mondogatjuk, hogy "Jajj ne, már megint kezdődik a suli😫" és "Bárcsak ne kéne tanulni ennyit😥", de szerintem azért titkon mindenki hálás azért, hogy részese a köz- vagy felsőoktatásnak, és a megfelelő tudást elsajátítva képes lesz elhelyezkedni a munkaerőpiacon, és nem utolsósorban olyan készségeket-képességeket elsajátítani, amik a mai világban nélkülözhetetlenek (pl. időbeosztás készítése, konfliktuskezelés, együttműködés.) Ma már kézenfekvő, hogy a gyerekek először oviba (esetleg bölcsibe) mennek, utána 6-7 éves kortól kezdődik az általános iskola, és miután elvégezték a nyolc osztályt, felvételizhetnek valamilyen középiskolatípusba. De itt még mindig folytatódhat a tanulással töltött évek száma, hiszen az érettségi után van lehetőség egyetemre járni. (Egy átlag egyetemista 15-18 évet jár iskolába 👀💪🎓) A rengeteg egyetemi szakot, szakmát és foglalkozást böngészve mindenki megtalálhatja a neki tetsző hivatást. Azonban ez nem mindig volt így. Még a 19. században se volt elképzelhető, hogy egy szegény paraszti családba született gyerek tanár vagy orvos legyen, hiszen nem rendelkezett megfelelő anyagi forrással, családi háttérrel és tudással sem. (A tanítók több energiát fektettek az előkelőbb rétegek gyermekeinek oktatásába, hiszen egy 60-70 fős osztályban képtelenség volt mindenkire odafigyelni.)

Iskola a századfordulón

Januári témánk tehát a 19. századi oktatási rendszer lesz.📚 A mostani bejegyzésben a század első felének, a második posztban pedig a század második felének iskolahálózatát nézzük meg. Körüljárjuk az óvoda-és iskolatípusokat, megvizsgáljuk a társadalom különböző rétegei számára elérhető szakmákat/foglalkozásokat, és megnézzük azoknak a modern gondolkodású reformereknek a tevékenységét, akik nélkül nem fejlődhetett volna ki a magyar óvoda- és iskolahálózat.

A 19. század közepétől a magyar társadalom jelentős változáson ment keresztül, hiszen az iparosodás megkövetelte a férfidolgozók mellett egyre több nő munkába állását is. A közhiedelemmel ellentétben a nők mindig is dolgoztak, ám idővel minden otthon elvégzett munka bizonyos hivatássá fejlődött, és sok nő ezekben a munkakörökben helyezkedett el. 

Borovácz Tünde – Szekeres Nikoletta: Nők a XVIII-XIX. századi Magyarországon

Children playing in a Kindergarten, 1870s

Természetesen ez a folyamat nem a gazdag arisztokrata és nemesi hölgykoszorút érintette, hanem a középosztálybeli nőket. A korszakban elfogadott álláspont az volt, hogy míg a férfi a nagyvilág gondjaiért, addig a nő az otthon meghittségéért felelős. Ám egyes társadalmi rétegekben a háztartási és gyermeknevelési teendők mellett a nők bizony a "kinti" világban is vállaltak plusz terheket. Például egy parasztasszonynak kutya kötelessége volt besegítenie férjének a gazdaságban, esetleg napszámba járni, de egy iparosfeleség is tevékenyen részt vett az üzlet szervezésében és a műhelyi munkákban. A változás a 19. században azokra az elszegényedő birtokos, közép- és kishivatalnoki, illetve értelmiségi családokra vonatkozik, melyek nőtagjai nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy otthon várják haza férjeiket, hanem bizony fizetett munka után kellett nézniük. Ez pedig azzal járt, hogy az eddig gyermekneveléssel foglalkozó anyák, idősebb lánytestvérek már nem tudtak kellő figyelmet szentelni a gyermekekre. Otthon egyedül azonban csak nem hagyhatták őket! Az óvodarendszer létrejöttéhez tehát a nők tömeges munkába állása kellett, valamint az a felismerés, hogy a gyerekeknek szükségük van alapvető ismeretek (éneklés, testmozgás, környezetismeret, rajz, írás-olvasás, stb.) elsajátítására.

19th Century Illustration Depicting a Kindergarten Class

Brunszvik Teréz

A kezdeti kisdedóvó intézeteket nem úgy kell elképzelni, mint a mai óvodákat. Nem volt bevett programjuk, nevelési és oktatási módszereik, ráadásul nem szakképzett óvónők vigyáztak a gyerekekre, hiszen az óvónőképzést is csak később szervezték meg. Az első óvóképző 1837-ben jött létre Tolnában, Wargha István igazgatósága alatt. Fontos művét (Terv a kisdedóvó-intézetek terjesztése iránt a két magyar hazában) 1843-ban adták ki.

Az első magyarországi óvoda német nyelvű volt, és csak gyermekmegőrzőként szolgált. 1828-ban nyitotta meg Brunszvik Teréz a budapesti Krisztinavárosban. A kisdedóvó sikerén felbuzdulva létrehozott további két óvodát a Vízivárosban és a budai várban, ahol már elemi oktatás is folyt. A "kisgyermekiskolák"-ban betűvetésre és vallásos-erkölcsi ismeretekre oktatták a legkisebbeket.

Bezerédj Amália

Az első magyar nyelvű kisdedóvó létrehozása Bezerédj/Bezerédy Amália nemesasszony nevéhez köthető, aki 1836-ban az uradalom gyermekei és saját lánya számára a Tolna megyei Hidja-pusztán egy kedves kis falusi óvodát alapított. A 40-60 főnyi gyereksereggel egy óvónő és egy segédóvónő foglalkozott. Az óvodai oktatást az 1840-ben megjelentetett Flóri könyve című verses-képes könyvecskével nagyban segítette. A könyv pedagógiai hasznossága mellett irodalmi-esztétikai értéket is képvisel, ezt tekintjük a magyar gyerekirodalom első darabjának. Az 1836-as év az első magyar nyelvű óvoda létrejötte mellett még egy fontos eseményt tartogat számunkra: ekkor alakult meg a Kisdedóvó Intézményeket Magyarországban Terjesztő Egyesület, melynek adományából rengeteg óvoda épülhetett. A tagok jóvoltából 1848-ig 89 óvoda jött létre.

A népoktatás kezdetei a két Ratio Educationisra nyúlnak vissza: Mária Terézia 1777-es és I. Ferenc 1806-os oktatási törvénycsomagjára. Érdemes az iskolarendszer jellemzőit a város-falu oppozícióban szemlélni, hiszen teljesen más típusú iskolák alakultak ki a különböző társadalmi rétegek miatt. Az oktatás ugyanis azt a célt szolgálta, hogy a fiatalságot a jövendőbeli sorsukra, társadalmi státuszukhoz méltó műveltségi- és ismeretanyag elsajátítására, és emberi kötelességeik ellátására készítse fel.

Az 1806-os Ratio Educationis kiadásának borítója

Az 1806-os törvényig a falusi kisiskolák egyházi fennhatóság alatt álltak minden faluban, így az egyház könnyűszerrel oldotta meg a papi utánpótlást, a hívek megtartását és az anyagi bevételt, hiszen az iskolák ekkor még feudális alapon működtek: a tanító a település lelkészének volt a beosztottja, a tanításért telket és természetbeni juttatásokat kapott fizetségül. Az iskolába pedig általában a jobbmódú földtulajdonos jobbágyréteg gyerekei jártak, akiknek nem kellett otthon besegíteni a munkába, a szülők pedig ki tudták fizetni a taníttatási költségeket. A diákok vallásos ismeretekkel, erkölcsi alaptételekkel gazdagodhattak ezekben a falusi kisiskolákban. A II. Ratio Educationis azonban állami központosítás alá vonta, és ingyenessé tette mindkét nem számára az elemi iskolákat. Sőt, az iskolába nem járó gyermekek szüleinek pénzbírságot kellett fizetniük. Az egyházi dogmák helyett pedig hasznos ismeretekkel gazdagodhattak a diákok. És a kedvenc törvényem: A tanítók harminc év munka után nyugdíjba mehettek. (Ezt a jó szokást ma is bevezethetnék. 🙏😇)
A városi elemi iskolák más funkciót képviseltek: a további tanulmányokat készítették elő. A polgárcsaládok a gyermekeiket vagy latin nyelvű iskolába járatták (a műveltek nyelve a latin volt a korszakban) vagy pedig magyar nyelvű elemi iskolába, melyek a mai általános iskola alsó évfolyamának felelnek meg. A latin nyelvűbe a gimnáziumba felvételiző diákokat vették fel, akik hivatalnoki, tudományos vagy egyházi pálya iránt érdeklődtek, míg a latin nélküli iskolák a hagyományos polgári pálya felé terelte a tanulókat különféle praktikus ismeretek oktatása által (pl. mechanika, fizika, természetrajz, földrajz, rajz, építészeti ismeretek és földmérés). A Helytartótanács 1845-ös rendelete szerint két tagozatra bontották a városi elemi iskolákat: az első két évfolyamon általános ismereteket tanítottak minden diáknak anyanyelven. Ha sikeresen elvégezték az alsó tagozatot, akkor a diákok továbbléphettek a "felső elemi iskolába", mely három évfolyamos volt. A harmadik évfolyamon azoknak tanítottak latint, akik gimnáziumban szerettek volna továbbtanulni, a tovább nem tanulók plusz egy évig "koptathatták a padot" az iskolában.

Az elemi iskola után (6-12 éves kor) gimnáziumba vagy szakképzőbe mehettek a diákok. A gimnáziumok egyetemi és akadémiai előkészítőként szolgáltak, és a latin nyelv megtanítását tűzték ki célul, ám 1844-től a legtöbb órán magyar nyelven folyt az oktatás mind a középiskolákban, mind az egyetemen. A szakképzési intézmények (pl. Selmecbányán Bányászati Akadémia 1763-tól, pesti egyetem bölcsészkarán (!) Mérnökképző Intézet 1782-től, József-ipartanoda 1846-tól, stb.) középfokú végzettséget adtak.
Magyarországon a 19. század első felében egyetlen egyetem működött: a Királyi Magyar Tudományegyetem (a mai ELTE elődje). A felsőfokú intézmény nem rendelkezett autonómiával, teljes mértékben Bécstől függött. A hatosztályos gimnázium után lehetett ide jelentkezni. Az első két évfolyamon alapozó tárgyakat tanultak (teológia, történelem, filozófia, fizika, matematika, stb.), ezután pedig a speciális abb képzési szakirányok következtek (pl. teológiai, jogi, orvosi kar).

A következő reformra a forradalom évében került sor. Az 1848. évi XI. tc. kimondta, hogy a közoktatás az iskolát fenntartó települések közadójából legyen finanszírozva. Valamint a század közepén mozgalom indult a vallási felekezetektől független állami közoktatás létrehozására. A Nevelési Társaság néven működő reformszervezet 1848 júliusában rendezte meg az első magyar pedagógustanácskozást, a „közös és egyetemes tanítói tanácskozmányt”. A reformországgyűlésen Eötvös József egy nagy horderejű oktatási törvényjavaslatot terjesztett be, ami azonban sajnos csak javaslat maradt: elhalasztották "békésebb időkre". Eötvös tervezetének hasznos újítása lett volna az iskolakötelezettség kiterjesztése, iskolák kötelező létesítése minden településre, és a pesti egyetem bölcsészettudományi karának szétszedése bölcsész- és természettudományi karra. Az oktatási miniszter ezeket a reformokat a kiegyezés után tudja majd megvalósítani, második minisztersége idején. De ez a következő bejegyzés témája lesz. 😉

Szerző: Vojnics Réka

Felhasznált forrásjegyzék:

Borbíró Fanni: "A nő szüli ugyan a férfiút, de a férfi alkotja a törvényt". A nők helyzete és a nőkérdés alakulása a 19. századi Magyarországon. (http://www.arkadiafolyoirat.hu/index.php/4-a-no/127-a-no-szuli-ugyan-a-ferfiut-de-a-ferfi-alkotja-a-torvenyt-a-nok-helyzete-es-a-nokerdes-alakulasa-a-19-szazadi-magyarorszagon)
Borovácz Tünde – Szekeres Nikoletta: Nők a XVIII-XIX. századi Magyarországon (http://www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu/2013/07/borovacz-tunde-szekeres-nikoletta-nok-a-xviii-xix-szazadi-magyarorszagon-04-02-08/)

Dr. Pukánszky Béla-Dr. Nóbik Attila: A magyar iskoláztatás története a 19-20. században, SZTE Mentorháló, 2013. (http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Magyar_isk_tortenete/index.html)

https://btk.elte.hu/content/a-kar-tortenete

Csizmadia Anna: Oktatási viszonyok és társadalmi mobilitás a 19. század első felében (http://ujkor.hu/oktatasi-viszonyok-es-tarsadalmi-mobilitas-a-19-szazad-elso-feleben)

Milyen iskolákban tanultak déd- és nagyszüleink száz évvel ezelőtt?
(https://mrfoster.blog.hu/2017/10/07/milyen_iskolakban_tanultak_ded-_es_nagyszuleink_100_evvel_ezelott)