Meseelvárások a 20. század elején

Hogyan és mit meséljünk a gyereknek?

Meseelvárások a 20. század elején

A Pesti Napló gyermekrovata 1893. február 5-én indult, de nem sokáig működött önálló egységként, ugyanis szeptembertől már a Tűzhely körül című női melléklethez rendelték. Ahogy a gyerekrovat, úgy a nőolvasóknak szánt melléklet is szépen lassan átalakult a 20. század elejére, például a Tűzhely melléklet a direkt módon nőnevelő, tematikus cikkek helyett tárcarovattá alakult, ahol valamilyen közéleti, általában nőket érintő témákat járt körbe a szerkesztő. A melléklet nagy népszerűségnek örvendett, ezért számos olvasói levelet kapott a napilap, melyeknek legérdekesebbjeit az olvasóközönség elé tárták.

The "New Woman" by Keystone View Company, late 19th century, Missouri History Museum
Forrás: Flickr

Egy 1902-es olvasói levél számunkra is elgondolkodtató lehet, ugyanis egy gyermekét féltő anya tollat ragadott, és aggodalmát fejezte ki a rovat szerkesztője felé. Ennek a nyugtalanságnak mégpedig nem más az oka, mint a mese. Feltette a kérdést: 

"Olyan-e a mai gyermek is, mint az, ki azelőtt volt és neki való-e még mindig a mese?"

A hölgy elmeséli az esetet, ami a levél megírására késztette: a házi cselédjük vérfagyasztó mesékkel traktálta az ő hatéves kisfiát, aminek az lett a vége, hogy a gyermek félőssé vált, és nem mert éjszaka kimenni a szobájából, mert rettegett a kísértetektől, a fejetlen baráttól, a vámpíroktól, "amelyek a sírból visszajőnek, hogy az élők vizét kiszívják." 

A fej nélküli lovas
Forrás: DeviantArt instagram

Forrás: ArtbyJean

A családi kupaktanács azt a döntést hozta, hogy a kisfiút nem szabad félelmetes mesékkel rémisztgetni, hanem aranyos, kedves mesehősökkel és történetekkel fogják feledtetni vele a korábbi traumát, és felkelteni az irodalom iránti szeretetet. Tehát "mesélt neki a jó tündérekről, az esetlen, de tréfáskedvü óriásokról, meg a ravasz törpékről, aztán a földi hősökről, kik pusztán csak vitézséggel és semmit föl nem vevő bátorsággal legyőzték az óriásokat és bejutottak Tündérországba." Azonban ennek a módszernek is rossz vége lett, mert a kisfiú túlságosan beleélte magát az anyja teremtette fantáziavilágba, és "mint a hasisevő azt a mérget, úgy kívánta ő a mesét."

Harmadikként az apa vette kézbe fia nevelését (jellemző módon utolsóként a sorban). A korszak férfiképének megfelelően a "nagyon okos, logikusan gondolkozó ember" a realitás talaján próbálta megoldani az ügyet, és nemes egyszerűséggel betiltotta családjában a mesemondást. Ettől kezdve a kisfiú képzelgés helyett két lábbal a földön járt, és - kárpótlásul kapott póniján - apját kísérte a gazdaságba és a vadászatokra. 

Tehát ahelyett, hogy hagyták volna a mindössze hatéves kisfiút korának megfelelően fantáziálgatni és játszani, az apa önkényének köszönhetően "unalmas" felnőttként kell ett viselkednie.

Az apa orvostudományi hiedelmekkel is próbálta alátámasztani igazát, miszerint a korabeli gyermekeknek nem való mese. Szerinte az ő «incifinci« idegzetük már a születésüktől kezdve érzékenyebb, mint a korábban született gyermekeké. Az apát a legteljesebb jóakarat vezérelte, amikor úgy gondolta, hogy  fia idegrendszerét — különösen fejlődése első szakában — nem szabad még jobban finomítani, és egyúttal gyöngíteni a mesékkel. 

Az anya kétségbeesését fogalmazza meg, és negatív képet fest a jövőről a mesék háttérbe szorulásának félelme miatt:

"Igaz volna, hogy a gyermekmesének bealkonyodott és eljön majd az idő, mikor egyáltalában nem, vagy csak orvosi előírás szerint lesz szabad azt meghatározott, szűkre kimért adagokban alkalmazni?"

Az anya levelére válaszoló szerkesztői levél megnyugtatja az anyát ("[A mese] addig él majd és uralkodik a földön, amig csak gyermekszív lesz, mely iránta fogékony."), valamint tanácsot ad a szülőknek a mesemondás módját illetően.

"Hanem az az egy bizonyos, hogy mint minden nemes virág, a mese is gondos ápolásra szorul. Első sorban meg kell tisztítani a fattyúhajtásoktól: a rémmeséktől, melyek a cselédszoba légkörében teremnek ... A fejetlen barát, a vámpír és még sok hozzá hasonló alak, ami nem is magyar, hanem leginkább a szláv világból szivárgott be hozzánk, föltétlenül kiküszöbölendő."

A szerkesztői levél

Az Igric álnevet viselő szerkesztő felhívja a figyelmet arra is, hogy a gyermeknek csak az anyja vagy az apja meséljen élőszóval, "mert ők ketten ismerik legjobban a hajlandóságát a kedély világnak egyik, vagy másik szélsősége iránt." 

A mesetípusokat különféle terápiás célzattal ajánlja, például a fantáziátlan gyermeknek tündérmeséket javasol, de a képzelgőknek józan (főleg bölcs állatokról szóló) történeteket ajánl forrongásuk elcsitítására.

Fairy Tales, Boston Public Library
Forrás: Wikipedia

A szerkesztő "kötelező törvénynek" nevezi a gyermek kiszemelt könyvének szülők általi leellenőrzését. Ezenkívül ad egy rendkívül érdekes javaslatot is: "A legjobb, ha apa olvas, mikor fiúról van szó, anya ellenben, mikor leánynak íródott az a mesekönyv." Ezt a megkülönböztetést azért tartja követendőnek, mert szerinte a gyerekkel megegyező nemű szülő jobban el tudja dönteni, hogy mi való a gyereknek. Vagyis nem mindegy, hogy milyen típusú mesét olvasnak/hallgatnak a gyerekek, és ki és milyen nemű személy mesél nekik. 😃

A szerkesztő úgy próbál állást foglalni a fentebbi ügyben a levél végén, hogy igyekszik az asszony és férjének véleménye között kompromisszumot teremteni:

"Az ön férje, asszonyom, nagyon jól tette, mikor egy rosszul kezelt gyermekfantáziát koplaltatott és letiltja minden meseolvasástól bizonyos időre, legalább addig, mig helyreáll az étvágya egészséges táplálékra. Hanem abban nem volna, ha véglegesítené a tilalmat. Mert a mese kell a gyermeknek, azt kiüldözni a gyermekszívből nem szabad. S nincs az a ponny [póni] a világon, ami pótolhatná nemesitő, fejlesztő hatását." 🐴

Forrás: Pesti Napló, 1902. január 19., 16. oldal

Szerző: Vojnics Réka