Karácsony a Pesti Naplónál II. - ünnepi lapszámok

Kedves Olvasóim!

Már csak pár nap választ el minket a szeretet ünnepétől.🎄 Mint ahogy ígértem a múltkori posztban, most a karácsony szépirodalmi vonatkozását nézzük meg, éppen ezért egy ünnepi összeállítással készültem Nektek.🎁

Forrás: lookandlearn.hu
Christmas greetings card, late 19th century

A Pesti Napló gyerekrovata a vasárnapi mellékletben jelent meg általában egy oldalas terjedelemben. A napilap törekedett az aktualitásra, ezért ha a vasárnap valamelyik ünnepnapra vagy annak közelébe esett, akkor tematikus lapszámmal készültek. A gyerekrovat 1893-as indulásától kezdve a karácsonyi lapszámokban vendégírók is megjelentek, vagyis olyan szerzők, akik nem publikáltak rendszeresen a rovatba, például Pósa Lajos, Martos Ferenc, Dr. Sebestyén Gyula, Lándor Tivadar. Bár a szövegek meghatározó hányada prózában íródott, karácsonykor (főként Pósa Lajosnak köszönhetően) versek is olvashatóak. Kigyűjtöttem az 1893 és 1905 között megjelent karácsonyi gyerekirodalmi szövegeket. Már első ránézésre is látszik, hogy sokszor egyszerre több szöveggel és változatos műfajokkal készültek a szerkesztők, de nem csak karácsonyi témájú szövegekkel találkozhatunk.📚

1893. december 24.: Pósa Lajos: A tizenkét fekete varjú (mitikus mese), Dr. Sebestyén Gyula: Krisztus-mondák (legendák)

1894. december 23.: Pósa Lajos: Pósa bácsi imádságos könyvéből 3 ima verses formában (imádság), Móka bácsi: A királyfi meg az inasa (mitikus mese)

1895. december 22.: Martos Ferenc: Mese a rút kis kacsáról (verses mese)

1896-ban nincs gyerekrovat

1897. december 25.: Edus bácsi: Karácsony Tündérországban (mese)

1898. december 25.: Tábori Róbert: Mese az ibolyaszinü csillagról (mese)

1899. december 24.: Elek bácsi: A számoló lovacska (elbeszélés), Tábori Róbert: A villamos ember (folytatásos ifjúsági regény)

1900. december 23.: Táboriné-Tutsek Anna: Mese két kis lányról (mese)

1901. december 22.: Tábori Róbert: Mese az angyalvirágról (mese)

1902-ben nem esett rá a vasárnap az ünnepi időszakra

1903. december 20-án és 27-én is van karácsonyi melléklet, de nincsenek tematikus mesék.

(1903. december 20.: Lándor Tivadar: A kanári és a veréb; 1903. december 27.: Tábori Róbert: Mese a hajnal tündéréről)

1904. december 25.: Pósa bácsi: Szálljatok, szálljatok...(vers), Mesélő bácsi: A tallér (keleti mese)

1905. december 25.: Pósa Lajos: Karácsonyfa (vers), Mesélő bácsi: A palást (keleti mese)

Most néhány szemelvényen keresztül bemutatom a Pesti Napló karácsonyi jellegű gyerekirodalmi alkotásait. A műfaji és szerzői változatosság prezentálása mellett különböző évekből hoztam szövegeket, hogy teljes képet kaphassunk a korpuszról.

Dr. Sebestyén Gyula: Krisztus-mondák (A cseresznye)

Mikor Jézus Krisztus szent Péterrel vándorolt, Péter vezetett, utánna pedig lépdegélt az Ur. Amint úgy mentek mendegéltek, Péter egy lópatkót talált, de mert vásott volt, ott hagyta. Krisztus urunk már nem volt rest: a hogy oda ért lehajolt, azután szépen fölvette. 

Nemsokára falut értek. Itt eladta Krisztus a patkót vacakos zsidónak egy garasért. Megint mentek tovább. A nap éppen delelőn állott, mikor a következő falu fele utján jártak. Péter hol a napot nézte, hol meg a dél-harangszó után hallgatódzott, mivel a nagy uton kurucul megehült [nagyon megéhezett]. Egyszer aztán kiviccsant [feltűnt] a torony. Lett a Péter erre nagy örömben: a két tenyeréből szeme fölé ernyőt csinált s nézett, — de nem ám a tornyot, hanem azt, hogy füstöl-e még kémény? No hát az nem füstölt egy sem, mert a faluban már a csömpét is elmosogatták, meg a parazsat is betakarták. így hát szegény Péter még csak maradékra se gondolhatott. 

Mikor a faluba értek, még jobban elszomorodott, úgy hogy a járó-kelők felé se mert tekinteni. Csak a templom előtt fordult oldalastag, a mint a keresztet vetette. Ni ni, ott az árnyékban a cseresznyés-kocsi! Több se kellett: oda szólt Krisztusnak, meg van-e a garas? A mester bólintott s a kocsihoz lépett. Hej, hogy megörült Péter, mikor egy garasért éppen egy kendővel adtak; de mennyire elszontyorodott Péter, mikor az Ur se hall, se lát, hanem csak, tovább megy. 

Most tehát az üdvözítő járt elől, utánna pedig bőcörgött [lődörgött] az éhes tanítvány s leste hűségesen, mikor telepednek már le valamelyik útszéli fa alá a cseresznyét elkölteni. Hát a mint úgy lesett; potty! a kendőből leesett egy szem cseresznye. Péter lehajolt s azon porosán mindjárt meg is ette. Potty! a másik szem cseresznye. Péter ezért is lehajolt és ezt is megette. Krisztus urunk csak ment mendegélt, a lyukas kendő meg csak hullatta a szép cseresznyeszemeket. Mikor igy az utolsó szem is lepottyant, Péter már jóllakott, a mester pedig visszafordult s tanított eképpen: 

— Péter, Péter, a vásott patkóért is lehajolj ezután, mert lásd, ha akkor az egyszer nem lettél volna rest: a hetvenhét cseresznyeszemért nem kellett volna hetvenhétszer lehajlanod! (Pesti Napló, 1893. december 24., 360., 38-39.)

Pósa Lajos: Mit dalolsz te kis madár? 

Mit dalolsz te kis madár A virágos ágon?
— A jó Istent dicsérem,
Kedves kis barátom
Oh taníts meg engem is,
Erdő madárkája!
— Kérd meg csak a szivedet,
Megtanít az rája. 
(Pesti Napló, 1894. december 23., 19.)

Martos Ferenc: Mese a rut kis kacsáról
Volt egyszer, hol nem volt, nem is olyan régen, 
Az Óperencián túl, egy faluvégen,
Egy tágas, nagy udvar. Abban éldegéltek
Békén, nyugalomban, jó baromfi népek.
Pulyka, liba, kappan, jérce, csibe, kácsa —
Egynek a másiktól semmi bántódása.
Történt egy reggelen, amikor az asszony 
Lement a pajtába, hogy tojást kutasson, 
Meglepetésében egy nagyot kiáltott —
Oly különös szinü, nagy tojást talált ott. 
Pöttyögetett hátú, nagy volt és esetlen.
Széjjel is akarta tiporni kegyetlen,
De az anyácska oly szomorún kérte,
Úgy hápogatott, hogy megkönyörült értté 
Tojásán is ... 

Aztán, igaz, hogy módfelett 
Kinos utolsónak ő is megszületett.
Rut volt. Nyaka, lába, vaskos, óriási,
Hogy mikor anyjához igy szólt Kappan bácsi:
«Ez is a magáé, hugomasszony lelkem?»
így felelt az anyja: «Nem enyém, csak leltem» ...

Szegénynek, szomorú napjai valának,
Örök céltáblája mindenki gunyjának,
Kitűzve szünetlen kínos pellengérre,
Nem volt sem rokona, nem volt sem testvére, 
Sértő bántalomtól sehol, soha nyugta,
Mindenki csak tépte, mindenki csak rúgta,
S maga az asszony is egyszer azt mondta, hogy:

«Majd csak az asztalra kerítem valahogy 
Ezt a csúfságot. Kár tartani, hiába!» ...
Hallotta, hallotta, s gondolta magába’.
Istenem, Teremtőm, hát csak oly rut vagyok?
Hát már mindenkinek ártalmára vagyok?
Senkinek szivében lakozó nem vagyok?
Minden örömökből kiátkozott vagyok?
De hogy tovább senki terhére ne legyek,
Tudom én már, tudom, hogy mit tévő legyek, 
Széles ez a világ, erre is, arra is,
Elmegyek én, igen, elmegyek, még ma is ...

Ugy is cselekedett. Megindult, magába’, 
Szerencsét keresni, ki, a nagy világba,
Egy patak folydogált odakünn a réten,
Belemerült busan ... S a patak gyöngéden 
Ringatta, elvitte ... elvitte más tájra ... 
S leszállt a csüggedés a rút kis kacsára ...
Este volt ... egész nap utazásban, étlen ...
Sehol egy kis hajlék, hol nyugodni térjen...
Lomha köd ... sötétség .. . éhes volt és fázott...
Hirtelen, a parton, világosság látszott. 
Egy magányos gunyhó. [kunyhó] Rögtön odatartott.
Százesztendős asszony tárta fel az ajtót: 
— Ki az ott? Ki az ott?
— Szegény, rút kis kácsa ...
Kibicegett hozzá, hogy közelebb lássa.
— Szegényke, szegényke ...
csak ennyit motyogott. 

Fölvette, bevitte, jó, ropogós magot
Szórt elibe, aztán az ölébe vette,
Szépen dédelgette, el sem eresztette:
«Rut kis kacsa, — mondá — maradj itten nálam. 
Ketten voltunk eddig, legyünk mostan hárman.
Én meg ez a kandúr, öreg és rut, mint én.» 
Hogyha nem is oly vén, rut vagy azért szintén. 
Embereknek ujja ne legyen mirajtunk,
Senkinek nem kellünk, magunknak maradjunk, 
Éljünk békességgel, éljünk szeretettel,
Rut kis kacsa, látod, maradj itt, ne menj el» ...

... S ott maradt. Sokáig. Éltek, éldegéltek,
Igaz, jó barátok, szerető testvérek,
Békén, nyugalomban. Mikor egyszer aztán 
A százéves asszony fekve maradt ágyán.
Hiába köszöntött rá tavaszi reggel —
Fekve maradt ágyán, lecsukott szemekkel ...

... És az öreg kandúr szomorúan szólott: 
Pajtásom, nem élem én túl ezt a dolgot. 
Elég soká húztam fáradt hüvelyemet — 
Itt van ez a patak, engem is eltemet.
Nem marad utánam sem özvegy, sem árva ... 
Mondá s belefeküdt a rohanó árba.

Szegény rút kis kacsa hát megárvult megint. 
Elsiratta kedves jóltevőit, amint ülik és azután ilyen szókra fakadt:
— Jó patakom, ismét rád bízom sorsomat.
Egy a sorsom nékem, akárhová megyek,
Vigy el akárhová, ahol megtűrjenek ...

És a patak vitte .. . vitte, más vidékre,
Egy gyönyörű szép kert közes közepére. 
Kristályvizü nagy tó ... Soha még nem látott 
Annyi százados fát, annyi sok virágot.

Ódon úri kastély, zöld, mohos tetőkkel,
És hol a napsugár enyelegve szökdel:
Lenn, a vizek fodrán, aranyos hullámon,
— Lehet, hogy csak ködkép, lehet, hogy csak álom! 

— Ragyogó szárnyakkal úszkálnak, játszanak,
Büszke, méltóságos, hófehér madarak.

— Ezek az angyalok! — gondolta hirtelen 

Szegény rut kis kacsa — ó, milyen végtelen 

Boldogság, imádni, csodálni ezeket!...
Szivdobogva lassan-lassan közeledett,
S mikor észrevették, nem menekült félre,
Fejét lehajtotta szomorún mellére:

— Jöjjenek csak — gondolta — és öljenek meg, 

Kár is tovább élni egy ily szörnyetegnek! 

Fojtsanak a vizbe, tépjenek nem bánom,
Őket azért mégis szeretem, imádom ...

... És ahogy csüggedve a vizbe lenézett,
Tükröző hullámon — babonás igézet! —
Ott ragyogott — többé nem a rút kis kácsa — 

Délceg hattyumadár csodaszép képmása ... 

És a többi lassan hozzája sereglett,
S egyik sem volt már szép a szépsége mellett.
S zokogott sokáig, boldogan ... Azután 

Végignézett fényes, puha tollazatán —

Kiterjesztette a tündöklő szárnyakat — 

S fölrepült — utána mind, az egész csapat — 

Mint a nyári felleg, magasan, szabadon . . .
... Én eddig hallottam, tovább nem mondhatom. 
(Pesti Napló, 1895. december 22., 351., 18-19.)

Forrás: Pesti Napló, 1904. december 25., 356. szám, 50. oldal

Pósa Lajos: Karácsonyfa 

I. 
Csitt, csendesen! Kocogtatnak,
Nyílik odabenn az ablak,
Valaki száll a szobába,
Hallik szárnya suhogása,
Bűbájosan zendül a dal..
Csitt, csendesen! Itt az angyal!
Csitt, csendesen, gyöngyöm, húgom! Karácsonyfát hozott, tudom.
Most rendezi, igazgatja:
Meglásd, baba is lesz rajta,
Feldíszítve kék szalaggal...
Csitt, csendesen! Itt az angyal!
Csitt, a szivem azt dobogja:
Ragyog már a karácsonyfa.
Egy kis cukrot tesz még rája,
Diót, fügét az ágára.
Mindjárt csenget kis haranggal...
Csitt, csendesen! Itt az angyal!

II.
Ragyog a szép karácsonyfa,
Az égből az angyal hozta,
Tele rakta minden jóval:
Aranydió-, mogyoróval.
Baba, galamb, fehér bárány,
Füge, citrom csüng az ágán,
Ruha, cipő, kis kötő is,
Ni! még háló-fejkötő is!
Rózsi csak azt vizsgálgatja:
Vajjon virgács nincs-e rajta?
A jó angyal elfeledte —
Sebaj! hozott mást helyette!
Csillog a szép karácsonyfa,
Nézegetik jobbra-balra.
Kerül-fordul a sok vendég —
Csak karácsony lenne mindég!

(Pesti Napló, 1905. december 24., 355. szám, 30.)

Remélem tetszett a karácsonyi bejegyzés, és sikerült a karácsonyra hangolódni a szövegeket olvasva.

Áldott és békés karácsonyi ünnepeket kívánok Mindenkinek! 😊

Szerző: Vojnics Réka
2019. december 21.