A magyar oktatási rendszer a 19. század második felében

Kedves Olvasóim!

A mai bejegyzésben a 19. század második felének oktatásügyét nézzük át, amely lényegében két fő részre bontható: az abszolutizmus (1849-67) és az ezt követő dualizmus időszakára. Azért érdemes ezt a két politikai korszakot elkünöníteni, mert teljesen más volt a politikai szemlélet, ezáltal Ausztria (Habsburg Birodalom) és Magyarország közti viszony.

Az abszolutizmus időszaka az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után kezdődött. Az 1849. október 9-ei kormányrendelet olyan felülről jövő fejlesztéseket tartalmazott, mely a modernizálásra, polgárosodásra irányult, azonban erősen központosító jellegű volt. Az oktatásügyet kivették a Helytartótanács kezéből, és Bécsből irányították a tankerületeket iskolai tanácsok segítségével melyek az osztrák kultuszminisztérium irányítása alatt álltak. Vizsgáljuk meg először a népiskolák rendszerét, melyek a mai általános iskolák elődjei. A népiskolák egyházi fennhatóságúak voltak, tekintettel a Habsburg Birodalom erősen katolikus beállítottságára. Ennek kösöznhetően katolikus és németes nevelésben részesültek a diákok, hiszen a protestánsok kezéből kivették az iskolákat, a német nyelvet kötelezővé tették, a nemzeti eszméket pedig száműzték az oktatás területéről. (Például előnyben részesítették az osztrákról magyarra fordított tankönyveket.) A rendelet pozitív oldala, növelték az iskolaépületek számát, és a 6-12 évesek számára megerősítették a tankötelezettséget, így terjedt az általános műveltség (pl. írni-olvasni tudás, számolás). Más kérdés, hogy még így is elmaradottnak tekinthető a korszak oktatáspolitikája, hiszen az államkassza mindössze 1,9%-át fordította a király az oktatásügyre.

Az 1855. évi rendelet értelmében két típusú elemi iskola létezett: a két-, három- vagy négyosztályos alelemi (falusi népiskola, ahol egy tanítónak akár száz gyerekkel is foglalkoznia kellett), és a négyosztályos főelemi (városi polgári iskola). Az 1850-es évek végén azonban változás következett be az iskolai autonómia és oktatásszervezés terén, ugyanis a Habsburg Birodalom pénzügyi és külpolitikai problémákkal küzdött, így nem tudtak elég energiát fordítani a magyar önállósági törekvések elnyomására. Az abszolutizmus csődje a centralizáció lazulását hozta el, melynek köszönhetően a tanügy újra a Helytartótanács kezébe került, de szigorú rendeletek hiányában sajnos az iskolalátogatottság is csökkent.

Ami a középiskolákat illeti, az 1849. szeptember 15-ei rendelet (röviden "Entwurf") bevezette a nyolcosztályos gimnáziumokat a korábbi hatosztályos gimnáziumok és kétéves akadémiai előkészítő összevonásával. Ekkor vezették be az érettségit, ahol humán és reál tárgyakból kellett vizsgázni, valamint szükséges volt a latin, görög és német nyelv ismerete is. A gimnáziumok mellett reáliskolákat is alapítottak, ahol természettudományokat tanítottak a műszaki pálya iránt érdeklődő diákoknak. A középiskolákban az oktatás nyelve a település többségi lakosságának nyelve volt, és bár 1855-től be akarták vezetni a kötelező németet, de a passzív ellenállás hatására ez a terv kudarcba fulladt.

A Horánszky utcai reáltanoda (ma Vörösmarty Gimnázium) 1892-ben
Forrás: Fortepan

A felsőoktatásban tanulók számára kiadtak egy új egyetemi szabályzatot, melyben a tanulmányi időt három évben állapították meg (18-21 éves korú fiatalemberek). Azok jelentkezhettek ide, akik sikeres érettségivel rendelkeztek a nyolcosztályos gimnázium elvégzése után. Az 1860. októberi diploma engedélyezte, hogy az egyetemen magyarul tanítsanak.

A dualizmus iskolarendszere (1867-1919): Az 1867-es 12. törvénycikk, vagy ismertebb nevén a "kiegyezés" lehetővé tette a Habsburg Birodalomtól független kormányt (gr. Andrássy Gyulával az élén) és autonóm parlamentet. Ebben a barátságos légkörben keletkezett az előző blogbejegyzésben már emlegetett Eötvös József népoktatási törvénye. (1868:38. tc.) Az oktatásügyi miniszter a már meglévő felekezeti iskolákra épített, nem államosított. (Véleménye szerint a "monopolizált állami közoktatás távol áll a szabadság eszméjétől.”) Minden településen elrendelte az iskolalétesítést, támogatta a színvonalas tankönyvek kiadását, tanító- és tanítónőképzőket alapított. Az általános tankötelezettség bevezetése mellett ingyenessé tette az oktatást a szegény gyerekek számára. Eötvös törvénye figyelembe vette a nemzetiségiek jogait is: elrendelte, hogy minden diákot az anyanyelvén oktassanak. Egységesítette az elemi iskolákat, így jött létre a hatosztályos elemi népiskola, melynek elvégzése után ismétlő iskolába járhattak a nebulók. Ez az ismétlő iskola nem mindennapos képzést jelentett, mert télen heti öt, nyáron pedig heti két órára jártak csak be a diákok. A felsőbb népiskola a hatosztályos elemire épült, a polgári iskolába pedig a népiskola első négy osztályát elvégzők mehettek. Olyan tantárgyakat lehetett itt tanulni, mint a hit- és erkölcstan, anyanyelvi irálytan és irodalom, számvetés, mértan, hazai és egyetemes földrajz és történelem, természetrajz, természettan és vegytan (tekintettel az iparra, kereskedésre és gazdaságra), mezei gazdaság vagy ipartan, statisztika, köz-, magán és váltójog alapvonalai, könyvvitel, rajz a mértannal összhangzatba véve, szépírás, ének, test- és fegyvergyakorlat.

Az iskolahálózat bővülésére a Millenium éve jó hatással volt, hiszen a 19. század utolsó éveiben az államalapítás ezredik évfordulója alkalmából 1000 állami iskolát alapítottak.

Az óvodákról az 1891:15. törvénycikk rendelkezik: beillesztették ezt az intézménytípust a köznevelés rendszerébe. A gyermekek 3-6 éves korig jártak óvodába, ahol testi, értelmi és erkölcsi fejlesztést kaptak. Óvónőnek vagy óvóbácsinak 14 éves kortól lehetett menni, a gimnázium vagy polgári iskola négy éve után.

Iskolarendszer a századfordulón
Forrás: Pukánszky-Nóbik: A magyar iskoláztatás története a 19-20. században

A század végére Magyarországra is elértek a női emancipációs törekvések, melyek arra irányultak elsősorban, hogy a nők is részt vehessenek a felsőoktatásban. Eddig működtek ugyan polgári lányiskolák a középosztály számára, de nem járhattak középiskolába, érettségi híján pedig nem tudtak részt venni a felsőoktatásban. (Esetleg magántanulóként tanulhattak fiúgimnáziumokban.) Molnár Aladár 1875-ben alapított egy hétéves felsőbb lányiskolát Pesten, ahol a későbbi feleségek és családanyák humán műveltségre tehettek szert. Azonban az áttörést az 1895. december 6-ai miniszteri rendelet hozta el: megnyílt a nők előtt az egyetemek bölcsész, orvosi és gyógyszerész fakultása. (Hugonnai Vilmát tartjuk számon az első magyar nőként, akit orvosdoktorrá avattak.) Az első leánygimnáziumot 1896. október 2-án hozták létre az Országos Nőképző Egyesület tevékenységének köszönhetően.

Lányiskola, 1899.
Forrás: Fortepan

Szerző: Vojnics Réka

Felhasznált forrás: 

Dr. Pukánszky Béla-Dr. Nóbik Attila: A magyar iskoláztatás története a 19-20. században, SZTE Mentorháló, 2013. (http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Magyar_isk_tortenete/index.html)