Karanténmesék 2. - Halász Ignác falucsúfolói

Kedves Olvasóim!

Most is egy mesét teszek közzé a Pesti Napló gyerekrovatának jóvoltából, a múlt héten megkezdett tartalomhoz kapcsolódva. Az e heti szerzőnk Halász Ignác, aki Móka bácsi álnéven publikálta szövegeit. Sok szempontból fontos az ő személye, hiszen nemcsak hogy a 19. század kiváló nyelvésze, irodalomtörténésze, szépírója és mesegyűjtője volt, hanem hozzá fűződik a Pesti Napló gyerekrovatának létrejötte is! Halász Ignác általa gyűjtőtt népmeséket tett közzé a sajtó vasárnaponként megjelenő mellékletében, ezáltal olyan népszerűségre szert téve, amit az alábbi idézet is alátámaszt:

Nagy irodalmi és pedagógiai értéke van annak a rovatnak, amely egyenesen a gyermekszobának szól, s amelyben Móka bácsinak, a nagynevű, kitűnő mesemondónak gyermekmeséi mellé gyermekjátékok leírásai, versikék és sok egyéb olyan kedves kis dolgok sorakoznak, amelyek nemcsak a gyermekvilág kedélyét nemesítik és gyarapítják, hanem bennük rejlő poézissel megkapják a felnőttek lelkét is. (Szarvas és Vidéke című napilap, 1894. április 1.)

Halásznak köszönhetjük a gyerekrovatban olvasható népmesék több mint 90%-át, hiszen a gyerekrovat első három évében közöltek csak népmeséket, utána a műmesék és az irodalmi népmesék (népmese és műmese határán álló műfaj) domináltak. Ez idő alatt 175 mesét lehetett Halásztól olvasni, melyek közül a legtöbb tündérmese/mitikus mese volt, de gyűjtött állatmeséket, hazugságmeséket, tréfás meséket, novellameséket, legendameséket és falucsúfolókat is. Az utóbbi kategóriáról eszünkbe juthat általános iskolás korunkból a Rátóti csikótojás, amiben Rátót falu ostoba emberei kerülnek nevetséges szituációba. (Ezt a mesét nem Halász gyűjtötte!) De mint említettem, neki is voltak falucsúfoló meséi: ebből a korpuszból hoztam el nektek a Nekeresdi okos emberekről szóló mesék néhány darabját.

A nekeresdi okos emberek 

Meséli: Móka bácsi

Valahol csak történt, amit most elmesélek, de hogy hol történt, azt bizonyosan senki se tudja. Egyik azt mondja, hogy Rátóton, a másik hogy Kukutyinban, a harmadik hogy Iprityomban, én meg azt hallottam, hogy Nekeresden. 

Nekeresden nagyon okos emberek voltak, s az eszük éppen olyan rövid volt, mint a hajuk, ez pedig nagyon rövid volt. Nem csoda, hogy sok bolond dolog esett meg rajtuk. Várjatok, majd szép sorjában elbeszélem.

A nelkeresdiek templomot építenek

Hát az úgy volt, hogy a nekeresdieknek nem volt templomuk, de volt bírójuk meg tizenkét esküdtjük.* Egyszer együtt voltak a faluházánál, és a biró azt mondta: 

— Hallják kendtek, bírák uramék, minden község a maga templomában dicséri az Istent, mink meg minden vasár- meg ünnepnap a szomszédba járunk. Jó volna már nekünk is egy templom. 

— Az ám, azt mondták a bírák, jó volna. 

Mindjárt össze is doboltatták az egész falut, és kiadták a parancsolatot, hogy mindenki hordjon követ, meszet, vizet meg homokot, az elüljárók pedig majd épületfát vágnak, mert templomépítés lesz. 

No hiszen volt öröm! Akinek csak ép keze-lába volt, mind dologra ment, az elüljárók pedig kinézték, merre van a legjobb épületfa. 

Volt ott egy domb, azon szép szál fák nőttek, kisütötték, hogy ez lesz a legjobb. Ki is vágták, ki is faragdálták, s amikor készen voltak, a sok kötőgerendát, szalufát egyenkint vitték le a völgybe. Olyan nehéz volt, hogy a vivésben majd megszakadtak. 

A legnehezebb gerendát legutoljára hagyták. Fölemeli a tizenhárom ember, hogy majd viszi ezt is, egyszerre csak megbotlik az egyik, a gerenda ki a kezükből, aztán a maga szabadján szépen legurult a többi épületfához. 

Nézik, nézik, nagyon csodálkoznak, ez milyen szépen megy le magától, egyszerre csak megszólal a bíró: 

— Hallják kendtek, bírák uramék, hát nem voltunk mink szamarak, hogy azt a sok épületfát mind úgy vittük le a völgybe? Majd megszakadtunk bele, még se jutott egyikünknek se az eszébe, hogy ez a sok fa magától könnyebben lemegy. Dejszen azért nem fog ki rajtunk! Ha levitette magát, föl is hozzuk még egyszer, aztán úgy gurítjuk le egyenként. 

Szörnyen tetszett ez a beszéd az elöljáróknak, leszaladtak a völgybe, aztán a sok nehéz épületfát egyenkint megint fölcipelték a dombra. Ziháltak, fújtak, tüszköltek, izzadtak, de azért csak vitték, míg utoljára egy szálig mind fönn lett. 

Akkor aztán le az első gerendát. Hej de örültek, nevettek, csattogattak, mikor látták, hogy gurul lefelé! Utána a másikat, utána a többit s utoljára azt se tudták, mit csináljanak, akkora örömben voltak. Mégis csak megmutatták a fának, hogy rajtuk ki nem fog.

A nekeresdiek eltolják a templomukat

Sokáig eljártak a nekeresdiek szép békességesen a templomukba, hanem mikor egyszer egy vasárnap kijöttek, a bíró csak fordul hátra, néz, néz, megböki az ujjával a homlokát és azt mondja: 

— Hej, atyafiak, mi tűrés-tagadás, nem jó helyen van a mi templomunk. 

Erre megáll a sok nép, hátrafordul, nézi, nézi a templomot, mint borjú az uj kaput s utoljára ráhagyják: 

— Az biz a! Nem jó helyen van a templomunk. 

Aztán elkezdtek óbégatni, hogy hát mit csináljanak. Hanem nem hiába volt a bíróban a sok ész. Csak böködte, csak böködte egy darabig a homlokát, aztán rászólt a többiekre: 

— Ne óbégassatok! Ha rossz helyen van a templomunk, azon lehet segíteni, odébb kell tolni. 

Akkora öröm lett erre, hogy azt el se lehet mondani. Másnap mindjárt hozzálátott az egész falu a nagy munkához. Mind odamentek a templomhoz, nekitámaszkodtak a falának, hogy majd odébb tolják. Nyomták, nyomták, majd megszakadtak bele, de a templom csak nem akart a helyéből mozdulni. 

— Nem jól lesz igy, azt mondta a biró, — hozzatok borsót, azon könnyebb lesz eltolni. 

Szaladtak haza borsóért, szépen elhintették a templom elé, azután megint nekifogtak a munkának. Nyomták, nyomták s úgy kiizzadtak, csak úgy csurgott le róluk az izzadtság. Az emberek a nagy tologatásban, izzadásban a bundájukat is levetették és ledobták a földre, aztán erőlködtek késő estig, de úgy ám, hogy még a szusz is majd kiment belőlük. 

—- No, azt mondja a biró, — most már elég volt mára, menjünk haza vacsorára.

Nem kellett a bírónak ezt kétszer mondania, úgy szétszaladtak mind, mintha ott se lettek volna, még a bundájukat is ott felejtették. 

Éjjel arra ment egy vándorló, meglátta a sok borsót, a sok bundát a templom mellett, nem kérdezte, bogy kié, hanem hamarosan fölszedte, fölnyalábolta, és tovább inalt vele. 

Reggel jön ki a falu a munkára. Nem látnak egy szem borsót, nem találnak egy szál bundát se. 

— Hol a bunda? Hol a borsó? 

A bíró pedig oda bökött az ujjával a homlokára, és azt mondta: — Hát hol volna? Ott van a templom alatt. Addig toltuk, míg ráment. Mégis csak derék emberek vagyunk! 

A falucsúfolók ihlették például Schwajda György könyvét (A rátóti legényanya), amiből kiváló film is készült Eperjes Károly főszereplésével. Itt van egy kis összefoglaló a filmről, Videán pedig fent van a teljes film: A legényanya (1989)

*A 19. században az angolszász bíráskodáshoz hasonló rendszer volt Magyarországon, azaz a bíró mellett 12 tagú esküdtbíróság ítélt a bírósági ügyekben.