Karanténmesék 4. - Gáspárné Dávid Margit

Kedves Olvasóim!

Ezen a héten Gáspárné Dávid Margit egyik meséjét olvashatjátok el. Az ő szövegeire nagyon sablonosak, szinte minden története ugyanarra a témára épül, ugyanolyan karakterekkel és cselekménnyel. Történeteinek gyakori szereplői a tündérek, törpék, de a középpontban mindig egy királyi család női sarja áll, aki a mese végére boldog feleséggé válik. A főszereplő lányok különböző virágok neveit viselik, én olvasás közben sokszor azon gondolkodtam, hogy ez az írónő kész növényjegyzék!

Most is egy tipikus mesét választottam tőle, amiben az átváltozás, a képzeletbeli karakterek, a boldog befejezés, srb. a népmesei vonalra játszik rá, azonban Dávid Margit nem túl sikeresen alkalmazza a népmesei motívumokat műmeséiben, történetei inkább giccsesnek, patetikusnak hatnak.

Gáspárné Dávid Margit: Liliomhullás

Egy szép, bánatos királyleányról szól a mesém. Aranyeső volt a neve a szép királyleánynak, aki oly szép volt, mint a hajnali nap sugára, oly szomoru, mint az őszi szellő suttogása, s oly néma, mint az erdőn-mezőn nyiló vadvirág. No most egyszeribe el is árultam nektek, kedves, kicsi olvosóim Aranyeső szomorúságának az okát. A szépséges leányzó néma volt, néma, mint a kertben, mezőn nyiladozó virágtestvérei. Akármit szóltak hozzá, csak nézett-nézett buzavirágszin szemével, de szólni nem tudott. Elgondolhatjátok, gyerekeim, hogy ez mily szomorúságba ejtette apját-anyját. 

Pedig egykor, hej! még nem is olyan régen, majd felverte a fényes korállfalu palotát Aranyeső csengő dalolása, gerlicebugásu szava. Aztán egyszerre elnémult. Senki se tudta, mi volt az oka. Egy szép tavaszi este lement a palota kertjébe, dalolva csevegve. 

Mire visszajött, néma volt, mint a hal. Persze a néma gyermeknek az anyja se érti meg a szavát s igy a királyasszony se tudhatta meg, mily hatalom némitotta el Aranyeső dalos ajkát. 

Hanem nekem megsúgta egy pici madár hogy, hogy esett meg a nagy baj. Pici madárnak elmondta a csacsogó szellő, én pedig elárulom nektek a nagy titkot kedves olvasótáborom. így ni! most nyissátok ki szépen fülecskéteket, mert most, most, jő a mese...

Hát amint mondtam, egy szép tavaszi estén nagy dalolva lesétált Aranyeső a kastély kertjébe. Jobbra-balra nézegetett, virágot szedett, szamócát majszolt. A nap már leáldozóban volt és a királyasszony ismételten lekiáltott a kertbe. 

— Aranyeső, leánykám, gyere föl, bűvös már az esti szellő, leáldozik a nap! 

— Anyácskám, csak még egy kicsikét hadd maradjak! 

— Hát maradj, leánykám, ha kedved tartja. Aztán jer be a kék terembe, ott ülök az udvari frájjokkal. Fonnak a lelkeim, a kelengyéden munkálkodnak, leánykám! 

Aranyesö letelepedett egy mandulabokor tövébe és rendre füzögette a szivárványos igazgyöngyöket selyemfonálra. Amint üldögél, egyszerre csak nagyot zörren mögötte a mandulabokor és a meglepett Aranyesö elé csak odaáll egy ráncosképű, horgasorru vén anyó. 

— Ne-ne-ne! mondta rozsdás, krákogó hangján, ez ép jó feleség lesz a fiamnak. Gyere csak lelkem fiam, gyere! 

Ezzel előhúzott a bokor mögül egy elakasztott olyan ráncos képű legényt, mint ő volt. Csakhogy a legényke még ráadásul púpos is volt, meg kancsal. 

A vén asszony megragadta a húzódozó Aranyesö karját és magával akarta vonszolni. 

A királyleány se volt azonban rest, hanem egyszeribe belekapaszkodott a vén banya hajába. 

— Mit akarsz tőlem, te vén banya? Már mint hogy én a te szörnyeteg fiad felesége legyek, én, akiért hét ország legderekabb vitézei élethalálharcot vívnak? Soha, soha! Különben mindjárt segitségül hívom az apámuramat. 

Segítségül hívod? De már abból semmi sem lesz, ordította dühösen a vén banya. Tudd meg, hogy én vagyok a Bűvös erdő tündére, ha nem akarsz a fiam mátkája lenni, akkor légy néma, mint a tenger hala, ezüstcsengésü hangod rozsdásodjék be a torkodba. Csak liliomhulláskor menekülhetsz meg a varázslat alól. 

A királyleány felelni akart, ám egy szót se birt ejteni, s a torkát mintha tüzes fogókkal hasogatták volna, úgy sajgott belül, ha beszélni akart. 

A púpos legény csak nézte szomorú szemével a vergődő királyleányt és távozóban odasugott neki. 

— Amikor a nagy tó vízililiomai szirmaikat hullajtják, jer le holdvilágnál a viz partjára és mondd el e varázsigét: 

Adjatok, adjatok

Szép liliomok,

Bűvös-bájos hangot

Csengő szót . . . 

Mire Aranyeső körülnézett, eltűnt a vén banya, meg jólelkü fia. A királyleány pedig lehorgasztott fővel ballagott föl a kék terembe. Hogy mily rémület támadt a hímző, fonó udvari dámái között a néma királyleány láttára, azt el se tudjátok képzelni, gyerekek! Szólitgatták, becézgették, mindhiába. Aranyeső néma volt, akár a kerti tó halai. Ekkor olyan jajveszékelésbe törtek ki királyasszonyukkal egyetemben az udvari frájjok, hogy megremegtek a távoli erdők fái. Hét hétig egy folytában sirtak a szegények, csak akkor hallgattak el, amikor könnyeik árjától már-már nagy árvíz támadt a kastély kertjében ... 

Hét esztendő telt el nagy szomorúságban. A királyi udvart messze elkerülték a kérők. Pedig de gyönyörű rózsaszál virított benne! 

Csakhogy kinek kell a tűzhelye mellé egy néma feleség? Úgy látszott, hogy Aranyesöék udvarában nem is ülnek lakodalmat egyhamar! 

A második esztendő végén, szakasztott olyan szép tavaszi estén, mint amikor örökre elvesztette ezüstös szavát, lesétált Aranyeső királylány a tó partjára. A holdfény elárasztotta szelid sugarával a vizet, amely úgy ragyogott, mint az érctükör. A vizszinén karcsú, fehér liliomok himbálták vékony derekukat. A szellő se rezdült, csend volt, áhitatos csend. 

Aranyeső busán üldögélt a parton s nézegette a rengő, ringó liliomokat. Egyszerre csak maga se tudta miért, nagyon elálmosodott. Lehunyta a szemét és elszunnyadt. Hogy meddig aludt: egy óra hosszáig, vagy egy pillanatig, nem tudta. Arra ébredt fel, hogy valami édes illat, selymes suhogás nesze töltötte be a levegőt. 

Föltekint, hát mit lát? A vizililiomok hullajtják fehér szirmaikat s mindenik virág kelyhéből egy-egy tündérke libben elő. Könnyű szárnyon táncot járnak a viz felett és édes szóval, bus danával csalogatják a vízbe a néma királyleányt. . . 

— Ej, jobb volna megélni a víz fenekén — gondolta magában Aranyoső. Már-már bele akarta magát vetni a tóba, amikor egyszerre csak eszébe jutott, hogy nini! most van épp a liliomhullás éjszakája, most megmenekülhetne a varázslat alól. Igen, ha beszélni tudna, akkor nem kellene a varázslatot feloldania. Amint nagy szomorúan bámul maga elé, egyszerre csak szétnyílik mögötte egy bokor, és megjelenik előtte a vén anyó, aki elvarázsolta. Mögötte a fia. 

— No, akarsz-e-a fiam felesége lenni? — kérdezte gonosz mosollyal. 

Aranyeső csak rázta a fejét, hogy nem, nem akar. 

— Hát nem volt elég a két esztendei némaság? No jó, jó, most süketté is teszlek. 

— De már ezt nem tűröm! — kiáltotta hangosan a púposlegény. — Te gonosz vén banya, te! 

— Hogy mersz anyáddal így beszélni? — dühösködött a vén asszony. 

— Nem vagy az anyám! Én szép deli herceg voltam. Elvarázsoltál s most gonosz mesterségednél segítségedre kell lepnem. De nem teszem többé. Történjék bármi, ha az életem árán is, de kiszabadítom e szegény szép királyleányt átkos némaságából. Ezzel a liliomtündérek felé fordult a szegény púpos és igy kiáltott messze csengő hangon:

— Adjatok, adjatok

Szép liliomok

Bűvös, bájos hangot

Csengő szót ...

A liliom tündérek mosolyogva intettek igent, s mire a vén banya felocsúdhatott volna, megszólalt a tulboldog királyleány: 

— Hála neked, te jólelkü ifjú, hogy ismét visszanyertem a hangomat. Nem bánom én, ha püpos is vagy, meg kancsal, az én szememben a legszebb, a legjobb vagy a világon. Ha te is ugy akarod, mint én, a feleséged leszek, szabadakaratból? Ezzel odahajolt a királyleány a púpos ifjúhoz és eperpiros szájával homlokon csókolta. No de erre még nagyobb csuda történt, A pupos legény megrázkódott és egy szempillantás alatt gyönyörű, aranypáncélos vitézzé vált. Féltérdre ereszkedett Aranyeső előtt és igy beszélt: 

— Aranyos sziveddel megtaláltad a helyes utat, én szerelmes mátkám. Öntudatlan, akaratlan megváltottál a gonosz varázslat alól. Most pedig jer, menjünk királyi szüléid színe elé. Ezzel karonfogva, elindultak a kastély irányába.

A vén banya meg akarta magát boszulni a tündéreken és beleugrott a tóba. A liliomtündérkék, rárohantak, beborították levetett ruhácskáikkal és lenyomták a viz fenekére. 

Ottveszett, ott fulladt meg a gonosz lélek a tó fenekén. Mindmáig is úgy hívják a csillogó tavat, a vén banya emlékére, hogy: Boszorkány tó. Aranyeső pedig talán még ma is boldogan él királyi urával, édes apja udvarában.