Horrormese a Pesti Naplóban

Kedves Olvasóim!

Az előző blogbejegyzésben képet kaphattatok a Pesti Napló viccrovatán keresztül a 19. századi gyermekvilágról. Most azonban halloween alkalmából hoztam nektek egy eredeti 19. századi magyar horrormesét!

Biztosan felmerült bennetek a kérdés: gyerekrovatban horrormese?! 

A Pesti Napló "Gyermekszoba" rovatában 1893 és 1896 között Halász Ignác publikált meséket Móka bácsi néven. A gyermekrovat létrehozásával az volt a célja, hogy a gyerekek és a (gyereküknek mesét felolvasó) szülők számára szórakoztató meséket közöljön, és megismertesse olvasóközönségét a magyar népmesék korpuszával. Halász Ignác népmesei hagyományból merítkező szövegeinek ízes a nyelvezete (sokszor eltér az irodalmi nyelvtől, és a paraszti kultúra beszédmódjához, szókincséhez nyúl). A történetek nincsenek túlírva, elég nyersek és mély, tudatalatti érzelmeket váltanak ki az olvasóból.

A mesék eredete réges-régre nyúlik vissza, de Magyarországon a néphagyomány kincseit írásos formában csak a 19. század közepétől olvashatta a közönség. (Például Erdélyi János és Arany László mesegyűjtéseinek köszönhetően.) Ezek a kötetek azonban kifejezetten felnőtteknek szóltak (gondoljunk itt a Grimm-testvérek horrormeséire); a gyerekek pszichikai világára a század második felétől kezdtek tekintettel lenni Magyarországon. A kezdetben erősebb idegzetűeknek szóló mesék fokozatosan igazodtak a gyerekek igényeihez, lelkivilágához. Teljesen érthető ez a fajta cenzúra, hiszen a szülőknek nem állt érdekükben, hogy  vérfagyasztó történetekkel álmatlan éjszakákat okozzanak csemetéiknek. (A dajkák, cselédek esetében már más volt a helyzet: ők gyakran merítettek ihletet a felnőtteknek szóló repertoárból, és előszeretettel rémítgették a gyerekeket.)

Így történhetett az, hogy míg a Pesti Napló gyerekrovatának első pár évében "becsúszhatott" egy-egy félelmetesebb mese Halász Ignácnak köszönhetően, az őt követő nemzedékek a századfordulóhoz közeledve már a (nép)mesék átírt, szelíd változatát közvetítették. A 20. századra pedig teljesen megváltozott a rovat tartalma: népmese-gyűjtések helyett saját meséket publikáltak a gyerekrovat felelősei, amelyekben a fantázia helyét a didaktika (tanító célzat) vette át.

De térjünk is rá Halász Ignác (szerintem) legijesztőbb és leggroteszkebb meséjére! A szöveget némi változtatással közlöm, a nyomtatási hibákat, elütéseket és a helyesírásbeli eltéréseket kijavítottam. Ezt több okból is szükségesnek találom: egyrészt megzavarnák a szöveg gördülékenységét, másrészt elképzelhetőnek tartom, hogy egy-egy bakit a szerkesztő/nyomdászfiú ügyetlensége okozott, illetve egyes korabeli helyesírási sajátosságokat egy mai olvasó hibának érzékelne, holott a mese keletkezésének időszakában nem számított annak. (Például a Pesti Naplóban megjelent mesecímek után minden egyes alkalommal pontot tettek, de a központozást és az ékezeteket is gyakran ad-hoc jelleggel használták.)

Olvassuk hát a Pesti Napló ritka horrormeséinek egyikét! 🎃🙀🙊

A komámasszony 

— mese — 

Írta: Móka bácsi (Halász Ignác)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, annak lett egy fia. Elindult, hogy majd komát keres neki. Megy, mendegél, találkozik egy csúnya öreg asszonnyal. Ez mindjárt megszólítja: 

— Mi járatban van kend ? 

— Komát keresek a fiamnak. 

— Soha se keressen, majd leszek én, ha elfogad komaasszonynak. 

Megörült a szegény asszony, megvolt a keresztelő, a paszita [vendégfogadás] és az öregasszony mindenféle drága ajándékot hozott a házhoz. Eljött majd minden héten és a két komaasszony nagy szerelembe esett. 

Nőtt a kis fiu, nődögélt és egy nap azt mondta a csúnya öregasszony: 

— Hallja-e kend, komámasszony, odaadhatná nekem a kis keresztfiamat, majd én kitanittatom. 

A szegény asszony még meg is örült, hogy olyan jó helyre kerül a fia és odaadta. Ott volt egy darabig, de mennél tovább volt ott, annál jobban bánkódott érte a szegény asszony. 

Mikor egyszer eljött hozzá a csúnya komaasszonya, azt mondta neki: 

— Jaj, édes komámasszony, de szeretném látni a fiamat. 

— No hát jöjjön el hozzám. 

— Az ám, édes komámasszony, de mikor azt se tudom, merre találom meg kendedet. 

— Óh hát az is baj ? Majd spárgát kötök a kend háza ajtajához, aztán azon csak jöjjön, amig meg nem talál. 

Úgy is lett. Egy napon meggondolkozott a szegény asszony, hogy most már akár hogy lesz is, de megkeresi a fiát meg a kedves komájaasszonyát. 

Ment a madzag után jó sokáig, a földeken meg az erdőn keresztül, egyszerre csak előtalál egy nagy sereg békát. Megijedt a szegény asszony, vissza akart fordulni, de ha már eddig jött, mégis tovább ment. 

Ment, ment, egyszerre előtalál egy sereg kígyót. Még jobban megijedt, vissza akart szaladni, de aztán meggondolkozott, mégis csak tovább ment. 

Megy, megy, meglát messziről egy házat. No, hál’ Istennek, itt lakik a komája asszonya. Juj, de amint jobban nézi, mit látott? A háztetőn egy bika ült egy nagy rokka mellett és font. Teremtő szent Isten, mi lehet ez ? Úgy megijedt, hogy még a lélekzete is elállt, de azért nem szaladt vissza. Ha eddig jött, tovább is elmegy. 

Odaér a ház elé. Bemegy a kapun, meglát egy kádat. Fölemeli, mi lehet benne, hát látja, hogy csupa vér. 

Megy tovább, megint lát egy kádat. Fölemeli, mi van benne, tele volt csupa hajjal. Megy tovább, megint lát egy kádat. Fölemeli a tetejét, hát csupa emberujj volt benne. 

Ugy meg volt ijedve a szegény asszony, hogy ki se mondhatom, de azért tovább ment. Benéz a konyhaajtón, hát látja, hogy a seprű derékon kapja a lapátot és úgy megtáncol a lapáttal, hogy no. Néz arrább, ott meg a csipő-vas táncol a lapickával [kislapát], a másik sarokban meg a szénvonó a piszkafával. 

Jaj de megijedt, nem volt már se holt, se eleven. Nagy ijedtiben benéz az ablakon, hát látja, hogy a komaasszonya fején birkafej van, a maga feje meg az ölében, úgy keresgél benne. 

No erre már igazán kicsi híja, hogy el nem halt. Hanem éppen akkor, mikor már azt se tudta, hová legyen, odaugrik hozzá egy szép gyerek, azt mondja neki: 

— Jaj, édes anyám, a vasorru bábához jött kend. Ha kiszabadul tőle, én itt várom az ajtóban. Üsse meg a söprűt, aztán kapjon engem ölbe és szaladjon velem. 

A szegény asszony jobb szeretett volna mindjárt visszaszaladni, csakhogy a vasorru bába meglátta, ledobta hamar a birkafejet, a magáét meg föltette és kisietett elejbe: 

— Isten hozta kendteket, komámasszony, jöjjön kend be. 

Avval be is vezette. Odatett eléje mindenféle jó ételt, italt. 

— Üljön kend le, egyék, igyék, komámasszony! 

— Jaj, nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony? 

— Hát mikor jöttem, előtaláltam egy sereg békát. 

— Oh, édes komámasszony, azok voltak az én kapásaim. Csak egyék, igyék, édes komámasszony. 

— Jaj, nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony? 

— Hát mikor jöttem, láttam egy sereg kígyót. 

— Oh, édes komámasszony, azok voltak az én kaszásaim. Csak egyék, igyék, édes komámasszony. 

— Jaj, nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony? 

— Hát mikor jöttem, láttam a háztetőn a bikát fonni. 

— Oh, édes komámasszony, az volt az én hetes fonóm. Csak egyék, igyék, komámasszony. 

— Jaj, nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony ? 

— Mikor bekerültem a kapun, láttam egy kád vért. 

— Oh, édes komámasszony, az volt az én vörösborom. Csak egyék, igyék, komámasszony. 

— Jaj, nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony? 

— Mikor arrább mentem, láttam egy kád hajat. 

— Oh, édes komámasszony, az volt az én káposztám. Csak egyék, igyék, komámasszony. 

— Jaj, nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony ? 

— Mikor még arrább mentem, láttam egy kád ujjat. 

— Oh, édes komámasszony, az volt az én sárgarépám. Csak egyék, igyék, komámasszony 

— Jaj nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony? 

— Mikor bejöttem a konyhaajtón, látom, táncol a lapát a seprővel. 

— Oh édes komámasszony, az volt az én szolgálóm meg a szakácsnőm. Csak egyék, igyék, komámasszony. 

— Jaj, nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony ? 

— Aztán láttam a csipővasat, táncolt a lapickával. 

— Oh, édes komámasszony, azok voltak az én dajkám meg a szobalányom. Csak egyék, igyék, komámasszony. 

— Jaj nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony? 

— Aztán láttam a szénvonót meg a piszkafát, azok is táncoltak. 

— Oh, édes komámasszony, az volt az én kocsisom meg az inasom. Csak egyék, igyék komámasszony. 

— Jaj nem tudok, mert nagyon megijedtem. 

— Mitől, édes komámasszony? 

— Hát mikor benéztem az ablakon, láttam, hogy a komámasszony fejében volt egy birkafej, a maga feje meg az öliben volt, úgy keresett benne. 

Fölugrott erre a csúnya öregasszony, kitolta a nagy lapát fogát és azt ordította: 

— No ha láttad, mindjárt megeszlek! 

Csakhogy hosszú volt a vasorrunak a szoknyája s amikor egyet lépni akart, megbotlott benne, elvágódott. 

Bezzeg nem várta meg a szegény asszony, mig fölkel, hanem szaladt ki az ajtón. A konyhában még mindig táncolt a seprő a lapáttal. Hamar megütötte a söprűt, fölkapta a fiát, szaladt ki vele. 

A söprű meg mit csinált? Abba hagyta a táncolást, szépen kiugrott a konyhaajtó elé és odafeküdt keresztbe. 

Feltápászkodik nagy nehezen a vasorru, jön ki, keresi a söprűjét, hogy majd fölül rá, utána nyargal az asszonynak meg a gyereknek, hát nincs a söprű sehol. Ki akarja az ajtót nyitni, nem lehet. Akkor látja, hogy ott a söprű keresztben. 

Nagyot orditott erre kínjában a vasorru, tudta, hogy most már ítéletnapig se mehet ki a házából, mert a söprű se be, se ki nem eresztett senkit. Mit tehetett volna nagy bujában, haragjában ? Földhöz csapta magát és abban a szempillantásban kulimásszá, kocsikenővé változott. 

A szegény asszony pedig nagy örömmel ment haza a fiával és megfogadta, hogy ezentúl jobban megnézi, kit fogad meg komának. 

A fiából derék, ügyes legény lett és holta napjáig szépen eltartotta az édesanyját. — Ha meg nem haltak, most is élnek. 

Forrás: Pesti Napló, 1896.05.31., 19.

Írta: Vojnics Réka