Karanténmesék 6. - Tutsek Anna lánynevelő írásai

Kedves Olvasóim!

Az elmúlt időszakban szó volt Mesélő bácsiról (aki feltételezéseim szerint Londesz Elek), Halász Ignácról, Kelen Jolánról, Gáspárné Dávid Margitról és Benedek Elekről. Mai témánk alanya Tutsek Anna lesz, aki 1900-ben feleségül ment a Pesti Napló gyermekrovatának állandó meseírójához, Tábori Róberthez. A két szerző munkássága több szempontból is hasonlít, például mindketten az olvasók nevelését, saját erkölcsi értékeik átadását tűzték ki célul, aminek következtében több generáció úgy nőtt fel, hogy viselkedésüket adott esetben az írók gyermekekről alkotott elképzelései befolyásolták. Ezeken a követendő magatartásmintákon ma már csak nevetünk, hiszen mi a probléma azzal, ha egy gyerek "túlságosan" vidám vagy kíváncsi természetű (ami ráadásul a gyermeki felfedező lét alapja!), de a 19. század végén és a 20. század elején bizony azt várták el a gyerekektől, hogy felnőttként viselkedjenek.

Tutsek Anna kifejezetten az ifjú lányok nevelését tartotta szívügyének, ezért is hoztam el egy olyan, az írónő korpuszára igencsak jellemző szöveget, amely lényegében "kicsiben" megmutatja a szerző munkásságának törekvéseit. A téma, a főszereplő neme és kora, ráadásul a cselekmény főbb pontjai is beilleszthetők abba a szövegvilágba, amit Tutsek Anna létrehozott, és amelyet könyvein (pl. Cilike-történetek) és a Pesti Naplóba, illetve gyermekfolyóiratokba publikált művein keresztül több nemzedék kedves olvasmányát szolgáltatta.

Bár a szerzőnő meseként hivatkozik szövegére, valójában elbeszélésről van szó. A mű főszereplője egy félárva kamaszlány, aki saját fiatalkorát és szépségét áldozza fel a családjáért. Magda önként vállalja a társas életből való kimaradást és egyéb szórakozási lehetőségeket, hogy pótanyaként vehessen részt testvérei életében: erkölcsösségével és vallásosságával próbál nekik példát mutatni. A lányszereplőt jelölő, a szövegben többször is előforduló "kis katona" megnevezés arra utal, hogy a nők is elvégezhetik ugyanazt a tevékenységet "kicsiben", mint a fiúk/férfiak a nagyvilágban (jelen helyzetben a katonaság útján.) Átvitt értelemben az ifjú lány a család védelmezője, a testvéreiért akár az életét is feláldozó harcos, a társadalom követelményeinek megfelelően férjhez menő és gyermeket nemző anya - vagyis mikroszinten látja el ugyanazokat a "katonai" feladatokat, mint tágabb keretben a férfiak. És hogy miért érdemes Tutsek Annát olvasni? Elbeszélésének hála, képet kaphatunk a korabeli női szereppel kapcsolatos elvárásokról. :)

Tutsek Anna: Magda. 

(Mese.)

— Volt egyszer ... 

— Egy király! 

— Nem, gyermekek nem király volt, akiről most mesélek, csak egy egyszerű kis lány, de aki gazdag volt, mint egy király és bátor, mint egy katona. Emlékszem jól a házukra, ahol laktak. Egy nagy, hosszú udvar végén állott. A fala egészen befuttatva vadszőllővel, még a fedelére is felkuszott az inda. Olyan volt az egész, mint egy kis zöld kunyhó; nem látszott azon egy csöpp fehér fal sem. Csak az ablakok kukucskáltak ki fényesen, tisztán a zöld levelek közül. És a ház előtt sok, sok virág és sok, sok: gyerek. Piros virágok és piros arczu gyermekek. Es az ablakokban is virág. Egy virág, egy gyerek... egy virág, egy gyerek ... Szép volt ez nagyon. Csakhogy a virágok kiszívták a föld erejét, a gyermekek meg elvették az édes anyjukét. 

Rendre elvettek tőle mindent. Arczáról a rózsákat, szeméből a fényt, lelkéből a gondtalan vidámságot. Mindent, mindent odaadott nekik: az egészségét, a vidám kaczagását, a csengő hangját. És mikor már nem volt többé semmije, amit odaadhatott volna szive szeretteinek, édes gyerekeinek, akkor az utolsónak, a legkisebbnek odaadta az életét.

Meghalt. A gyermekek és a virágok ott maradtak árván a vadszőlővel befuttatott, zöldfalu kis házban. Nyolcz gyerek! Istenem... és az apjuk egész nap házon kívül elfoglalva, hogy megkeresse a nyolcz pár czipőcske, nyolcz darab ruhácska árát... Mikor a temetésről hazamentek, édes apjuk magához szólította Magdát, a legnagyobbik leányt. Magda éppen tizenhárom éves volt, szelíd, csendes, dolgos kis leány, édes anyjának jobbkeze. 

— Magdikám, lelkem, mit gondolsz? Vegyek valakit a házhoz, egy öreg nénit, aki vezesse a háztartást és gondozza a gyermekeket, vagy adjam őket mind ki' a házból? Vagy pedig elvállalod te ezt a nehéz feladatot? 

— Elvállalom, apám! 

És nemcsak elvállalta, hanem becsületesen meg is felelt nehéz feladatának. Ettől a naptól kezdve kora reggeltől késő estig folyton lehetett hallani a Magda kis cipőjének kopogását. Kop-kop lépcsőn le, lépcsőn fel, padlásról pincébe, kamrából konyhába, a gyermekszobából a kertbe. És körülötte folyvást a gyermekek és a virágok. A picziny gyermek-lábak ott topogtak mindig körülötte és a kiváncsi éhes kis szájak soha nem szűntek meg kérni és kérdezni. 

— Magduska, adj egy kis kenyeret! 

— Magduska téjet tejecstét! 

— Magduska, miért van a macskának négy lába, a czirkének meg csak kettő? 

— Magduska, a virágok nem tudnak beszélni? 

És Magduska fáradhatatlanul, szelíden, vidáman mosolyogva szelt nekik kenyeret, adott nekik tejecskét és felelgetett türelmesen minden bohó kérdésükre. Sohasem voltak terhére a gyermekek, sohasem volt türelmetlen, indulatos hozzájok, sohasem sokalta a munkát és sohasem panaszkodott fáradságról. Esténkint, bármennyire ki volt merülve, mindig ő maga fektette őket ágyba, velük együtt végezte imádságát.

Vannak bizony ilyen leányok, nemcsak a könyvekben, nemcsak a mesékben, hanem az életben is. Mert Magdát véletlenül én magam is ismertem nagyon jól — és amit most nektek róla elmondok, lányok, az nem mese, hanem igaz történet.
Telt, múlt az idő, az egyik év a másik uán, Magduska már tizennyolc éves volt, kész nagy leány s a legkisebb fiúcska is már ötödik évében járt.
Oh, eleinte nem ment minden olyan simán, olyan jól, mint mesében. Hiszen Magduskának még semmi tapasztalata, semmi gyakorlata nem volt, úgy kellett rendre mindent megtanulnia. Bizony apuska eleinte gyakran evett kozmás levest, a gyermekek néha elkéstek az iskolából és megtörtént, hogy egyik-másik cserép virág is elpusztult. Azt Magda rendesen megsiratta, mert nagyon szerette a virágokat.
Hanem rendre megtanult mindent. Volt egy jó öreg cselédjük, az nagyban segítségére volt Magdának és édesapja sohasem haragudott, ha valami nem úgy sikerült, mint ahogy kellett volna. Esténként, mikor ott ült gyermekei körében, mindig oktatta, tanította őket és — kop-kop a Magda cipőcskéi, most tizennyolc éves korában még vidámabban kopogtak lépcsőn le, lépcsőn fel, mint azelőtt.
Gyönyörű szép leánnyá fejlődött Magda. Olyan üde volt, olyan friss, mint egy moharózsa. Mikor a kertben virágai közt babrált, az embernek nevetett a lelke, ha látta. Ahová lépett, vitte magával a tavaszt, a fiatalságot, a szépséget... De nem volt hiú egy csöppet sem. Ha barátnői hízelegve mondták neki: ,,Milyen szép vagy, Magda!" csak nevetett. Neki az mindegy volt. Még sohasem volt bálban, táncmulatságban. Nem is kívánkozott.

Úgy meg volt elégedve otthonával, úgy el volt foglalva a háztartással, a gyermekekkel, hogy igazán sohasem jutott eszébe a mulatság. Amikor tehette, elvitte a templomba kis testvéreit, látogatóba a jó Istenkéhez. Ez volt legkedvesebb útja, legnagyobb öröme.
Egy őszi délelőtt Magda éppen virágaival volt elfoglalva. A közelgő dér elől kiszedte mind a kertből, cserépbe átültette, bevitte a konyhába, ott rendezgette, melyiket vigye a szobába, melyiket a pincébe telelni. A lehullott és letört virágokat, leveleket összeszedte és koszorút kötött belőlük, hogy kivigye délután a gyermekekkel a temetőbe, édesanyjuk sírjára.
— Jó reggelt, Magda! — köszönt be a szomszédból Katinka, Magda legjobb pajtása, ki csak úgy reggeli ruhában átfutott hozzá, hogy valami fontos újságot közöljön. — Képzeld csak, jövő vasárnap táncmulatságba megyek! ... Lekönyökölt a konyhaasztalra a virágok közé, s ragyogó arccal mesélt csodadolgokat rózsaszín ruháról, táncról, táncos fiatal emberekről, fényes táncteremről. Magda csak hallgatta vidáman mosolyogva és kötögette tovább a koszorút.
— Milyen jó volna, ha te is velünk jöhetnél! — sütötte ki végre Katinka. Magda csodálkozva nézett reá.
— Én? Ugyan mi jutott eszedbe?
De Katinka nem hagyta magát. Fejébe vette, hogy Magdának is velük kell mennie s addig-addig beszélt neki, hogy végre Magdának is kedve támadt résztvenni egyszer egy táncmulatságon.
Édesapjának sem volt ellene semmi kifogása, szívesen beleegyezett, sőt még egy csinos kék ruhával is meglepte Magdát. Hogy körülvették a gyerekek, mikor Magda fölpróbálta a gyönyörű kis báli ruhát. Nem mertek közeledni hozzája, még Marczi is, a legbátrabb, a leghuncuttabb, olyan tisztelettel fogta meg a lecsüngő szalag végét. 

— Milyen szép vagy, Magduka! Éppen mint a tündérkirályné a mesében! — kiáltozták s körülugrálták Magdát. 

És Magda teljes szivéből örült a tánczmulatságnak, a szép ruhának. Hogyne, hiszen ő is fiatal volt és még sohasem mulatott, sohasem táncolt máshol, mint otthon, a testvéreivel. 

Katinka mindennap átfutott hozzá és a két leányka nem beszélt egyébről, mint a közelgő mulatságról, s alig várták már azt az estét. Azonban úgy volt megirva, hogy Magda ne vegyen részt azon a mulatságon, amelynek úgy örült előre. Két nappal azelőtt a kis Marczika beteg lett. Köhögött, láza volt, a feje fájt s nem tudott az ágyból fölkelni. Magda azonnal félretette a báli ruháját, s odaült kis testvére ágya mellé. Másnap az orvos kijelentette, hogy Marczi himlős, még pedig nagy mértékben, a gyermekeket el kell távolítani, s jó lesz, ha Magda is másra bízza az ápolást és szintén eltávozik a házból. 

Azonban Magda hallani sem akart erről. Apja eleinte rábeszélte, kérte, hagyja ott öccsét, mert ha ő is megkapja a betegséget, szép kis arca örökre elcsufulhat, sima bőre himlőhelyes lesz ...

De Magda csak a fejét rázta. 

— Hát kis öcsémet idegen kézre bízzam? Nem, nem, itt van az én helyem ... 

És odaült az ágy mellé és kitartott helyén, mint egy bátor katona. Nem félt, nem remegett a maga szépségéért, még csak nem is gondolt reá, s a bál éjszakáját átvirrasztva töltötte, anélkül, hogy egy percig is eszébe jutott volna zúgolódni a sors ellen... Mert lelkében a vallásosság, a jóság, a szeretet, az alázatosság ragyogó sugara világított, mely elárasztotta fényével életének útjait és világított magának is és azoknak is, akik vele egy úton haladtak. De az Isten még nagyobb megpróbáltatást mért Magdára. Mikor öccse jobban lett, ő kapta meg a veszedelmes betegséget. És — szomorú elmondani — de úgy történt, szép kis arcát fölszántotta a himlő. Nem nagyon ugyan, de sima rózsás arcbőre mégis örökre oda volt. Túlzás volna, ha azt mondanám, hogy Magda nem busult ezen. Bizony, mikor legelőször meglátta magát a tükörben, keserves sírásra fakadt és még sokáig kesergett miatta. Hanem aztán lassanként megnyugodott. A bátor kis katona ismét elfoglalta helyét és szivének minden gazdagságával fordult ismét azokhoz, akik azelőtt sem azért szerették őt, mert szép volt, hanem azért, mert jó volt... 

J. Bond Francisco, The Sick Child, 1893. oil on canvas, Smithsonian American Art Museum, Museum Purchase
Forrás: Americanart

*

Öt év múlt el azóta. 

A múlt héten véletlenül találkoztam Magdával az utcán. Megtelt, megerősödött, az arca piros volt, nagyon csinosan volt öltözve, s egy kétéves kis lányt vezetett a kezénél fogva. Arcáról csak ugy sugárzott a boldogság, pedig a himlőhely most is látszott rajta; alig ismertem rá, csak szeme volt a régi, az a tiszta, fényes, jósággal teljes kék szem, amely olyan volt, mint a tavaszi ég. 

Magda férjnél volt, már három éve. Férje, egy derék, jó ember, szerette őt és a kis lányukat és azt mondta nekem, hogy olyan jó és olyan szép asszony nincs több a világon, mint az ő felesége.

Szerző: Vojnics-Rogics Réka

Források: Tutsek Anna, Magda, Pesti Napló, 1906.11.25, 33-34.